Székelyföld

A kereskedelem egyik jel­legzetes ágát képviselte a 19. században az ásványvíz értéke­sítése. Ezt az időszaki foglalkozást első­sorban a székely borvízárusok űzték, akik az erdélyi ásványvizet nemcsak szűkebb hazájukban, hanem Magyarországon és Románia egész területén forgalmazták. A vasútvonalak kiépítéséig székely szekere­sek ezrei hordták szét a palackozott ás­ványvizet több száz kilométeres körzet­ben. Az ő tevékenységük révén vált híres és keresett gyógyhellyé számos erdélyi savanyúvízforrás.

A Székelyföld rendkívül gazdag ásvány­vizekben. A Hargita-hegység vidékén több száz ásványvízforrást tartanak számon, amelyek közül egyik legjelentősebb mindmáig Borszék. A Gyergyói-havasok erdőrenge­tegében meghúzódó festői üdülőtelep a 19. század elején épült ki, és rövid idő alatt Közép-Európa egyik leghíresebb gyógy­ fürdője lett. Igazi hírnevét azonban ivásra alkalmas szénsavas vizének köszönheti. A borszéki ásványvíz iránti kereslet terem­ tette meg a 19. század elejétől azt a sajátos foglalkozási ágat, ami a környező telepü­ lések lakosainak közel egy évszázadon ke­ resztül megélhetési lehetőséget jelentett. Annak ellenére, hogy a savanyúvíz-forrásokat sok évszázada ismerték és használták, az ásványvíz fogyasztásának divatja csak a 19. században kapott lábra, amikor a polgárosodás megfe­lelő fogyasztórétege támadt a városi pol­gárság körében. Amint a történeti adatok tanúsítják, a borszéki ásványvizet már a 16. században ismerték és gyógyászati cél­ra használták. Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem például köszvényének gyógyítására 1594-ben borszéki vizet vitetett Gyu­lafehérvárra. 1629-ben Bethlen Gábor fe­jedelem kúrálta magát az erdővidéki Szál­doboson az ottani gyógyhatású borvízzel.

A borszéki ásványvíz forgalomba ho­zása és ennek révén az erdélyi ásványvíz-kereskedelem felvirágoztatása Anton Zimmethausen bécsi polgár nevéhez kőtődik, aki a 19. század első éveiben bérbe vette a forrás környékét, amit rövid idő alatt fürdőteleppé fejlesztett. Mivel a forrás Szárhegy és Ditró községek tu­lajdonát képezte, a bérleti szerződésben mindig kikötötték, hogy a fürdőnél adódó munkákra és az ásványvíz szállítására a bérlő ennek a két falunak a lakosait al­kalmazza. A fürdőtelep közepén álló fokút vi­zének értékesítése miatt hamarosan egy üveghutát (üvegpalackkészítő gyárat) is létesítettek. Eleinte a környékbeli sze­keresek maguk töltötték meg a három kifolyócsővű kútnál a cilinder alakú pa­ lackokat, amelyeket a huta raktárából vá­sároltak meg. így aztán olykor két hetet is eltöltött’ek a sorban állással és a több száz üveg megtöltésével. Amikor végeztek, a fürdőtelep számvevőjének minden üveg vízért egy krajcárt fizettek. A palackokat a víz ereje miatt csak másnap dugaszolták be. A dugóról az árusok maguk gon­doskodtak. Ha az útközben összeszedett, használt parafa dugó nem illett az üveg­be, akkor rágással puhították meg, és így szorították bele, ha pedig kicsi volt, kuko­ricahánccsal tekerték körül; majd az üvegszáját fenyőfagyantával bekenték, hogy a hosszú úton a víz ereje ne menjen el.

A 19. század első évtizedeiben a szár­hegyi és a ditrói szekeresek alkalomsze­rűen hordták a megvásárolt borvizet a környező városok piacaira és vendéglősei­hez, mígnem 1855-ben a fürdőigazgató­ság átszervezte az értékesítést. Két nagy raktárt épített, és ez időtől a megtöltött üvegeket adta el a fuvarozóknak. A pa­rafa dugóval lezárt üvegeket – a hitelesí­tés miatt – címeres ónlemezzel látták el. Ezen pecsételésért és egyben az üvegek megtöltéséért újabb egy krajcárt számí­tottak fel, a víz árán és az üveg betétdíján felül. Az ásványvíz-raktárból árusítása jelentősen meggyorsította a kiszolgálást, az árucikk hitelesítése pedig növelte an­nak forgalmát. Az 1860-as években már közel kétmillió üveg borszéki ásványvizet forgalmaztak évente, ami a század végére megduplázódott. Legnagyobb fogyasztó­jának mindvégig Erdély, Magyarország és Románia számított, ahova szekereken jutott el a keresett áru.

A borszéki ásványvíz értékesítésével parasztemberek foglalkoztak. Sokaknak ez volt a megélhetésük alapja, hiszen a birtoktalan, föld nélküli szekeresek kora ta­vasztól késő őszig – amíg a fagyok be nem köszöntöttek – hat-nyolc utat is megtettek, egy-egy alkalommal 200…250 üveget rak­va fel jellegzetes szekereikre. A forráskútnál lévő töltőállomás raktáraiból megvásárolt üvegeket hosszú fenyőládákban szorosan egymás mellé fektették, majd szalmával gondosan betakarták, és egy újabb sort pakoltak rájuk. A borvizes olyan ügyesen tudta üvegeit elhelyezni, hogy a törékeny portékának a leghosszabb úton sem esett bántódása, pedig olykor még néhány mázsányi más terhet is felrakott rá, no meg ő maga is az üvegek tetején heverészett. A szekér kerekeit nem vasalták meg, mert szerintük azok a kövezett utakat nem állták volna annyira, mint a fakó , azaz a vasalatlan kerék, amelynek falcait (talpré­szeit) – ha elvásott – egy óra alatt újra cserélték. De a vasalatlan kerék nem is rázott annyira, mint a megvasalt. A lapos oldalú szekérre boruló félkör alakú gyékényfedél pedig a szállítmányt és a fuvarozót egyaránt védte a Nap hevétől és az esőtől. A jellegzetes áruszállító szekérbe álta­lában két lovat fogtak. Egy korabeli leírás szerint „bámulatos a székely lovaknak az utazás alatt tanúsított megszokása, jár­tassága. A borvizes, utazás közben gyak­ran egy-egy mérföldnyi menetel alatt is alszik a szekéren, anélkül, hogy a lovai szekerét félre vinnék, feldőjtenék vagy megakasztanák valamely kapufélbe, hídfába vagy valami egyébbe. Gyakran le­het látni, hogy nyolc-tíz borvizes szekér ballag egymás után, gazdája mindeniknek alszik, hanyatt dűlve az ernyő alatt, s mégsem történik egyiknél is semmi baj.”

A borvizes szekereseknek jobbára ál­landó vevőkörük alakult ki a vendéglősök, a kereskedők és a vagyonosabb polgárok személyében. Nekik nagyobb tételben szál­lították az ásványvizet, például Székelyud­varhelyre, Marosvásárhelyre, Kolozsvárra, Gyulafehérvárra, de még Debrecenbe, Szolnokra, Pestre is, sőt akadt, aki Bécsbe is eljutott. A borvizes addig haladt meg­szokott útvonalán, amíg áruján túl nem adott. A sajátos alakú borvizes palackokat a vízzel együtt eladta vagy becserélte. Minél távolabbi helyre szállította a borvizet, az árát egyre jobban megemelte: öt-hat-napi járóföldnyi távolságot megtéve már a háromszorosát kérte a helybeli árnak. Jobbára vendéglősök, kereskedők vagy vagyonos polgárok vásárolták meg gyakran az egész rakományt. De gyakran kisebb téte­lekben is fuvaroztak az egyes megrendelőik­nek. A borvíz árából főképpen élelmiszert és ruhaneműt vásároltak. A városi kereskedők­kel létesített állandó kapcsolat azért is volt előnyös a borvízárusok számára, mert azok folyamatosan biztosították a csereárut. A 19. század végére ez a cseretevékenység annyi­ra szervezetté vált, hogy mire a borvízárusa lovait megetette, a borvizet átvevő keres­kedőnél fel is rakta a kért árucikket, és már indulhatott is vissza. A hazafelé szállított áru között leggyakrabban búza, kukorica, fűszerféle, ruhaanyag és gyümölcs szerepelt.

A borszéki ásványvíz-kereskedelem pél­dájára számos kisebb jelentőségű savanyúvíz-forrás hasznosítása is fellendült. Székely­udvarhelyen például a régi piac képéhez hozzátartozott a borvizes, aki egylovas sze­keréről egy 150 L-es hordóból árulta az ás­ványvizet. A nyári melegben vizes pokrócot terített a hordóra, hogy hidegen maradjon a víz, amelyet minden reggel a homoródi forrásról hozott. A közeli Szejkefürdő tulaj­donosa pedig úgy gondoskodott a székely­udvarhelyi rossz ivóvíz helyettesítéséről, hogy az előfizetők részére szerény összegért bivalyokkal vontatott emeletes szekéren 3 L-es köröndi cserépkorsókban szállította a városba a borvizet. A házak elé kirakott üres korsókat reggelenként kicserélték a teli edényekre. Gyergyószentmildósra és a kör­nyező falvakba néhány szekeres a remetei és a csomafalvi források vizét fuvarozta szintén köröndi cserépkorsókban. A Hargita szénsa­vas forrásainál megtöltött 3…5 L-es agyag­korsókat lapos szekérre, szalma közé rakták, és úgy szállították a megrendelők házához.

Az ásványvíz értékesítésének ez a hagyo­mányos formája, mint jellegzetes vándorke­reskedői tevékenység a 20. század elején szá­mottevően visszaszorult a vasúti szállítás és a nagykereskedelem hatására. Csak szórvá­nyosan fennmaradt gyakorlata és az egykori leírások őrzik a székely borvizes-szekeresek emlékét. – Selmeczi Kovács Attila – Elfeledett magyar mesterségek és népélet